nem vagyok túl jól hetek óta. persze mindenhol mosolygok, így illik. de belül szétfeszít a sírás és az ideg. nem szeretem az ilyen kilátástalan helyzeteket, főleg nem a saját életemben.
p. anyja közölte, hogy amíg él, nem adja el a házat és mivel ő haszonélvező, ez van. mindenki dögöljön meg, akkor ő egyedül lakik egy 120 nm-es házat amit egyébként nem tud fenntartani, de kit érdekel és kit érdekel az unokája, hogy egy szobába nyomorgunk hárman? senkit. őt sem.
oda nem tudunk menni lakni, mert ott van. agyérelmeszesedés meg ivás, stb. ki kivnácsi erre? én nem. és a gyereket sem tenném ki ilyen helyzetnek.
az albérlet árak az egekbe, talán a duplájáért kapnánk lakhatót a mostaninak, hurrá. mivel p. így nem tudja eladni a házat, a pénzéhez sem jut, tehát várakozunk. de mire? hogy meghaljon az anyja? ez milyen már? onnan pedig kirakni nem lehet, ha ő nem megy bele az eladásba. és nem megy, már csak azért sem, mert többször meg lett kérve. igen, gonosz és rosszindulatú, de ő jól van így és boldog, köszöni szépen.
én pl. nem vagyok jól és boldog sem vagyok. de hát ez spec. saját probléma. minden nap próbálok ráfókuszálni valamire,hogy milyen jó nekem, de nem. nem jó. ilyenkor persze körülötted mindenkinek bejön az élet és te örülsz is ennek, csak még jobban hátrányban érzed az életed és jó kis tükör, hogy neked hol kellene tartanod és hol tartasz.
sehol.
persze lesz jobb is.
persze.
nem látok sem kiutat sem kitörési pontot, de próbálkozom egy pályázattal ami mindent megoldana, hátha.
p. belekezd egy boltba amire már régóta vágyott aztán most úgy tűnik összejön, de hát mire abból pénz lesz szerintem két év. azt mondta addig itt maradunk, de én inkább lógnék egy kötélen.
persze, lehetne rosszabb is.
persze.
talán jobb lenne ha én is örököltem volna egy rakás házat, vagy anyámék vettek volna lakásokat meg autókat, de nem. egyszer örökölhettem volna anno-nagyi lakását-de azt is elvette az apám és eladta. az lett volna az egyetlen ugródeszkám lakásilag de úgy volt hogy lesz aztán nem lett és huss.
úgy érzem az életemet egy kibaszott albérletben fogom leélni azt is 36 négyzetméteren.
amúgy jól vagyunk. imádjuk a babát aki egyszerűen gyönyörű és cuki. ez a szülés és családi állapot változás is jó tükör volt nekem. nem egy remekbe szabott kapcsolatomat hagytam hátra, jó sokat csalódtam emberekbe és ez azóta sem változott, pedig erőlködtem, hogy ne tulajdonítsak ennek jelentőséget, de nem megy. ami fáj az fáj és valamiért nem múlik. már nem viszonyulok, csak mosolygok.
mondtam p.nek a minap, hogy eladom a kanapét és szoba asztalt, azzal is nyerünk egy kis teret és amúgy sem használjuk, csak tologatom. tök gáz, de muszáj, mert már napi szinten előjön a klausztrofóbiám. nulla élettér, nulla privát szféra. esténként beköltözünk a konyhába,hogy ne zavarjuk a babát, nagyon romantikus. tegnap pl. a wc-be kempingeztünk.
valahogy mostanában nem sikerül olyan pozitívnak lennem, amilyen igazából vagyok. ez a béna idő, az éjszakázás a babával, mensi, anyám, stb. pedig tényleg próbálok, de nem megy. öregszem? vagy csak tényleg ennyire reálisan látom a dolgokat, mint még soha és ez az igazság?
pl. nagy hiba volt nem elfogadni p. (ex) barátjának a lakásást, amit úgy volt hogy kiveszünk, megállapodtunk, aztán addig-addig beszélt jobbra meg balra, amíg kiderült, hogy inkább dupla áron adná ki, mint amibe megegyeztünk. ez egy geciség volt részéről, mert ugye közel 7 évig üresen állt a kecó, fizetett rá hitelt, meg úgy általában mindent amit kell, aztán mondta, hogy persze nem kenyérre kell, de akkor már inkább mégis legyen a duplája. p. borzalmasan megharagudott rá, soha többet nem fogja felvenni neki a telefont és ezt el is tudom neki hinni, de igazából most milyen jó lenne ha a babának lenne egy saját szobája, nagy kádas fürdő, nagy konyha. nem kellett volna, hogy az ego győzedelmeskedjen, akármennyire is fáj, hogy a 20 éves barátság átbaszott, de itt most már a gyerek a lényeg. én ezt akkor megértettem és hagytam, most már bánom ez van.
marad a nyomorgás és epegörcs, mostanában nálam ez a divat. gondolom a lelki keserűség teszi.
mondhatnánk, hogy ez a mostani állapot egy szülés utáni depresszió, de annak már 8,5 hónapja, tehát nem az.
megyek, bánatomba sütök pár kiflit. az legalább finom.
