mérleg

olyan kettős érzés, hogy annyira fáradt vagyok néha, hogy minden kiesik a kezemből, nekimegyek az ajtófélfának és fogalmam sincs, hogy 10 perccel ezelőtt mit is csináltam... :DD és akkor itt van ez a gyönyörűséges boldogságos kislány, aki annyi szeretettel tölti el a szívemet, hogy néha úgy érzem már nincs is hely semmi másnak benne, hogy a gyerek tényleg egyfajta életbeteljesítés meg ilyenek és igazából nem is lehet ezt megírni sem körbeírni, hogy na. de tényleg. amikor már kettőig nem látok és ordít, csak mosolygok mert még akkor is cuki és minden nap mutat már valami újat, igazi felüdülés : )) már mosolyog, kommunikál a szemével és gügyög. zabálnivaló! ahogy grimaszol, fintorog...tiszta szerelem : ) már évek óta erre (rá) vágytam és úgy érzem vele kiteljesedtem. mivel a karrieremet már megéltem nincs semmi hiányérzet bennem. úgy is mondhatnám be- és kiteljesedtem. tényleg átformálja az ember tudatát, hozzáállását az élethez.

pl. mondhatnám,hogy leszarok dolgokat, de nem. nagyon fájt, hogy a legjobb barátnőim(kettő a négyből) el sem jöttek meglátogatni sem a kórházba sem itthonra. nem is kerestek igazából, hogy mi van, talán 1x ha felhívtak. akkor látták a kislányomat, mikor volt egy közös csajos találkozás és oda elvittem magammal, különben lehet még a mai napig sem látták volna. nem is értem. úgy gondoltam ennél azért több van közöttünk a 15 év alatt. én ott voltam mikor születtek a gyerekek, sőt az egyikkel még terhességi tanácsadásra is jártam. nem értem mi ez a közöny vagy érdektelenség részükről, de nagyon bántó. főleg, hogy az első hetekben, hónapban még én exkuzáltam őket p. és anyám előtt, hogy azért nem tudnak jönni, mert szegényeknek mennyi munkájuk van, meg stb. de ahogy telt az idő csak annyit mondtam nekik, hogy ez van. ennyit érek nekik és az életem. igen, ezen a ponton erősen átértékelődtek bennem a kapcsolataim iránti elkötelezettségeim. igazából már nem is akartam elmenni arra a csajos találkozóra, mert nem volt kedvem. nekem ez a baba akkora öröm és persze nekik már lehet nem nagy szám, hogy született megint egy gyerek, mert nekik is van és már nagyok és az egyiknek nem is egy hanem kettő van, de mégis. nekem nincsenek soha nagy elvárásaim az emberekkel szemben, hiszen felesleges, csak magamnak okoznék csalódást. de azért talán 20 perc egy számomra nagy dolog örömében nagy kívánság? ez szerintem nem egy mindennapi dolog, hogy majd két hónap múlva megismételjük vagy ilyenek.
de igazából nagyon fura, hogy a szűk baráti körömből csak töredék ember jött el, pedig annyira várták a kislányt. állítólag.

tudom tudom, nem a ninccsel kell foglalkozni, hanem azzal ami van.
próbálkozom. erősen.

az előzőhöz

..közben rá kellett jönnöm, nem az életem szürke-hogy is lehetne az egy két hónapos babával?-hanem én lettem szürke. nem találom önmagamat az anyaság-munka-nő témakörben. nyilván minden részem felborult, akkora ilyenkor a változás az ember életében és tök jó lenne mindenhol megállni a helyedet, de hát nem lehet. engedni kell és nyilván nem az anyaságból mert abból nem lehet. nyilván nem a nő témakörében, hiszen együtt élek egy pasival hát akkor a munkából engedek. abból ami eddig az életem volt és tartóoszlopom. nagyon hiányzik és hát vannak beeső vendégek, de hiányzik. ettől kicsit magányos vagyok és unalmasnak érzem az életet, de igazából csak arról van szó, hogy amitől jól éreztem magam és valakinek, most nincs. azt mondják, nem kellene, hogy hiányozzon, de úgy tűnik nem tudok csak az anyaságban és fektetés után a nő témakörében kiteljesedni. hogy is tudnék? p. állandóan alszik amit értek de sokszor idegesít. kicsit nehezen boldogulok az anyaság témakörében is, mert nem szoptatom a babámat és akármennyire is szeretném nem megy. persze, nem hal éhen, kap tápot meg már más fincsiségeket is eszik, de maga az érzés, hogy nem tudom szoptatni nyomaszt. persze értem én, hogy túl van ez misztifikálva és mondogatom is magamnak, hogy ez nem akkora gáz, több millió gyerek felnő anyatej nélkül is, de igazából nekem fontos. a gyereket nem tudom, mert még nem tud még beszélni : DD

jó lenne edzésre járni, de hogy? kössem magamra a gyereket pl? mondjuk az egész nap egy edzés vele, kiadós aerobic :D most már legalább annyira megerősödött a hátam, hogy le tudok hajolni, de a terhesség hazavágta az ízületeimet a lábfejembe és térdembe, kezembe..nagyon szuper.
na szóval ilyenek foglalkoztatnak mostanában és persze mindig minden változik. nagyon jó volt tegnap este, hogy megint órákig beszélgettünk hajnalig, mint anno, mikor még elkezdtük a kapcsolatunkat. olyan jó volt, hogy megint összebújva suttogva- a baba miatt- nevetgéltünk nosztalgikusan : )

szürkébbnél és szürkébb..

vannak a hétköznapok és hétvégének nevezett hétköznapok. nekem valahogy egybefolyik ez a kettő. az ember szombaton is dolgozik általában olyan 5 magasságában ér haza és csak a vasárnap marad meg nekünk mint családi nap. nagyon kevés. igazán szükség lenne rá, mint férfi, mint apa, mint akármi. nagyon utálom, hogy a főnöke egy fiatal srác aki egyébként jó fej, csak ugye sikerorientált, habzsolja a pénzt és egy kicsit nagyon kapzsi. megértem. én is voltam anno vállalkozó és sok emberért feleltem. élveztem, de erről szólt az életem. mi már öregek vagyunk ehhez és p.nek semmi ambíciója nincs ilyenekhez, hogy majd ő megváltja a világot stb. nem ez a típus. tehát nem tudok szembemenni a főnökével akit ugye kicsit sem érdekel, hogy p.nek családja lett és milyen jó lenne, ha a szürke hétköznapokon nem fél 10kor járna haza, mert ugye nő a gyerek és félő, hogy lassan nem fogja megismerni az apját, mert igazából nem is látja...max napi 2 órát. picsa kevés mindenhez! és ugye itthon is lenne mit csinálni, hogy kérjem meg este 10kor akármire is? sehogy. így aztán amit tudok megcsinálok én napközben de ki a szarnak van kedve a létrán lavírozni két etetés között? meg ragasztgatni, meg szerelgetni meg stb. én amúgy sem vagyok ilyen fajta, bár mindent meg tudok csinálni csak nem szívesen. mert ugye hadd ne legyen már ez is az én dolgom, nem? maradjak meg nőnek, meg főzzek, meg neveljek gyereket meg vásároljak és vezessek háztartást mert ruhákat is hordunk és mindehhez tisztaság mániám is van ami mostanában már inkább tehet. sőt. szóval ebbe nekem nem fér bele, hogy fúrógéppel a kezembe balettozzak az ablak előtt.

szóval nem tudom. azt sem hogy mitől nem lesz szürke egy hétköznap, bár szinte minden nap megyek valahova a babával, de igazából hiányzik valami az életemből ami pl. nem a fúrógép. sokszor mennék, de fáradt vagyok, akkor inkább aludnék, de az meg sokszor unalmas, csak elveszi az időt. valamit csinálni már unalmas, mert mindig csinálok valamit.

na mind1. valamit akarok csak én sem tudom mit.

az őszinteség mocsara

hú hogy repül az idő. jó régen jártam erre. pedig kellett volna, lett volna mit megörökíteni csak hát ugye az idő..

mostanában azon gondolkodom, hogy érdemes-e dolgokon görcsölni, agyalni vagy hadakozni ellene/mellette, vagy csak engedjük el és kész. lesz ami lesz, hiszen nem minden rajtunk múlik. előttem egy kép, hogy a karácsonyfa mellett tündöklöm a fél éves gyerekkel a kezemben, mint egyedülálló anyuka. nincs uralmam sem hatalmam semmi felett, így érzem. egyre többször fordulok ki magamból ami rám egyáltalán nem jellemző. szeretném visszakapni a régi zen életemet. de ugye ez nem csak rajtam múlik. és persze, aztán minden értelmet nyer, amikor reggel összebújva ébredünk és még utánam nyúl, hogy maradj. de ebből egyre kevesebb és én nagyon fáradt vagyok harcolni egy olyan dologgal szemben, amit egyáltalán nem értek mert nem tudok vele azonosulni. teher alatt nő a pálma, de az enyémnek már reped a törzse és szó szerint az én derekam is fáj, mert nem tudok már befogadni olyat amit nem akarok, mert már átléptem a saját határaimat.

szóval nem tudni mit hoz a jövő, a lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt a saját céljainkat vagy az életünk értelmét és tisztogassuk a rugót ami hajtja ez a kereket. próbáljuk meg kicsit távol tartani magunkat a másiktól, ne olvadjunk bele az ő mibenlétébe és nézzük reálisan a körülöttünk lévő történéseket. akkor meg tudjuk húzni a határokat, mi az amit még be tudunk/akarunk fogadni és mi az amitől szabadulnánk. szó szerint mostanában elszaladok és ilyenkor a kocsiban kötök ki vagy éjjel 10kor a mekiben fagyizok, alszok a folyosón lévő padon vagy a fürdőszoba kövön, csak ne kelljen szembesülnöm a saját tehetetlenségemmel a bizonyos dologgal kapcsolatban.
ilyenkor felteszem a kérdést: jó ez nekem? biztosan? de ha mindig csak függetlenedni akarok, mert nem tudom nézni ahogy a párom nem tudja megoldani a lelki problémáit és belehajszolja magát felesleges figyelemelterelő dolgokba akkor mit tegyek? ha hátat fordítok neki az nem megoldás, az nem oldja meg a dolgokat...és ugye itt jönnek a vállalások. mennyi az én részem az ő életéből? semmi? akkor meg minek vagyunk együtt. a fele? akkor én hogyan rendelkezzek az ő fél életével, ha ő nem partner a problémák megoldásában? most már egy család vagyunk. közös gyerekünk van, mondhatnám, hogy ez nem jelent semmit, de hát azért de. most már a gyerek életére is gondolni kell. de észre fogom vajon venni, ha már nem az ő érdekeit szolgálom csak takarózni akarok a család fogalmával?

szóval ilyen dolgok foglalkoztatnak mostanában és egyáltalán nem okoz örömet a fenti gondolatmenet fejtegetése. egy egyszerű boldog életre vágyom, olyanra amilyen egyébként egyik családban sem létezik szerintem. most abban reménykedek, hogy ez csak egy mélypont ami ahogy jött úgy el is megy hamarosan, de legbelül érzem, ez csak gyenge vigasz.