ambivalens élet

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

a helyzet fokozódik és egyre csak rosszabb

sajnos nem sikerült átformálnom az érzéseimet, pedig eltelt már pár nap. nem múlik a csalódottság érzés. mondjuk az sem sokat segített a helyzeten, hogy tegnap jól leordítottam a fejét, mert rákiabált a gyerekre, mondván ne sírjon már. hát ez megint ultra kedves volt tőle. attól hogy a nevén szólongatja egyre hangosabban és mérgesebben még nem fogja abba hagyni a sírást , mert 3 hónapos és nem tudja, hogy ez neki szól. ő csak azt akarta, hogy vegyük fel, az apja meg játszott, és nem érdekelte. ilyenkor nem is értem minek volt úgy oda a gyerekért kb. de tényleg. (most már egy kicsit a faszom kivan ettől a játszom mert ffi vagyok és nekem ez jár gyárilag c. dologtól. és ha játszom akkor megszűnik a világ és mindenki hagyjon békén!)

pedig jövő héttől rá fogom hagyni heti 3 estét a babát, mert el fogok járni edzésre és akkor majd foglalkoznia kell vele ha tetszik ha nem, mert én nem leszek ott. meg kell tanulnia, hogy nem akkor szeretem meg ajnározom a gyerekemet mikor éppen kedvem van hozzá vagy ráérek, akkor viszont 300%-osan. ez így nem működik.
igen elbasztam azt a dolgot, hogy mindent kivettem a kezéből. mindent megcsinálok helyette, még olyan szerelgetési munkákat is ami egyébként nem az én feladatom lenne..csak azért mert sokat dolgozik és szegényke. hát nem, ennek vége. lesznek feladatai, meguntam, hogy mereszti a seggét amikor én még éjjel 11kor teregetek vagy pakolok stb. legyen feladata, hogy érezze szükség van rá, ő is valaki a családba. ezt a nem túl hasznos mintát amúgy anyámtól hoztam, pedig ő sem ment ezzel sokra a házasságában, max annyira, hogy elvált 33 év után.

itt volt ma a párkapcsolati terapeuta barátnőm és úgy érzem itt az ideje, hogy elmenjünk hozzá egy csoportos beszélgetésre. p. szerint kommunikációs problémánk van. szerintem meg csak bunkó.
arra jöttem rá reggel a zuhany alatt, hogy ő egy olyan családból jött, ahol mindennaposak voltak a konfliktusok, az anyja állandóan ordított, felverte az egész házat, szóval abból az alja részből valóan viselkedett velem is pedig nem sokat találkoztunk. mondjuk nekem annyi elég is volt erre az életemre...
szóval szerintem p. ezt a családmodellt akarja tovább vinni, mert ő mindig is egy ilyen közegbe mozgott és általam ki lett mozdítva a komfort zónájából, ami jó mert élvezi, de igazából csak ezt tudja kezelni mert ebbe nőtt fel.
hát nekem sem volt egy húdeszupi gyerekkorom apám végett, de azért nem viszem tovább sem azt sem p. vonalát a saját gyerekemnél. ezek a szerepek tudat alatt működnek és vélhetően ő észre sem veszi, hogy minden nap generál valami feszkót, ami az én kis (volt) zen életembe nem fér bele, mert már nem tudok és nem is akarok ezzel azonosulni, a gyerekemet meg pláne nem fogom kitenni egy ilyen életnek.

szóval van itt feladat és igen csak el kell beszélgetnünk, hogy kinek mit jelent a család mint fogalom, hogyan akarja azt elképzelni és milyen szerepet vállal benne..mert úgy érzem, hogy p. az esti fürdetésen és altatáson kívül kb. semmit. itt nála befejeződött az apaság, mint feladat. és nem kifogás, hogy kevés az ideje, mert pl. tegnap 3 percet álltam felette a síró gyerekkel az egyik a cumisüveggel a másik kezembe, mert azt mondta hogy megeteti. mondta hogy mindjárt csak ugye éppen megint játszott és nem ért rá, így fogtam és megetettem én a babát és egy újabb adag kérdőjel született a fejem felett. de amúgy őt nem zavarta, hogy végül nem ő etette meg, hiszen én ezt is megcsináltam helyette. amúgy igen, ezt is elbasztam, mert egyszerűen csak bele kellett volna rakni az éhes sírós gyereket az ölébe azt kész. oldja meg. nekem is van még mit tanulni. a sértődéseim nem nagyon oldják meg az ilyen helyzeteket. és lehet lazábban kellene az ilyeneket kezeljem, de mivel fáradt vagyok nem tudom. és nem jön meg a mensim sem ettől még extrább feszülés van rajtam, mert nehogy már most meg egy abortusz baszki...alig szexelünk! milyen kibaszás lenne már, nem?

mondjuk az már egészen biztos, ha még egyszer ráordít a gyerekre kapásból kidobom a telóját az ablakon vagy szájba vágom. mert csak.

nincs megoldás.csak fáj.

szombaton nagyon jó volt kint a gáton esküvőt díszíteni e.vel. végre kiszabadultam és amúgy is imádom a helyet amiket csinálunk. mondjuk kicsit levett az élvezeti értékből a 60 fok és a szemben lévő rióból üvöltő zene ami a nap végére valóban elviselhetetlen volt az idegrendszeremnek. nem is értem hogyan engedélyezik ezt. az csak gyenge vigasz, hogy a tulaja egy valaki, tehát nekik lehet napokig afeter partit tartani a hozzá tartozó tuc-tuc zenével ami üvölt és amúgy nem túlzok. na mind1. szóval az történt, hogy kurvára összevesztünk p.vel a díszítés végére amitől pocsék lett a hangulatom az utolsó fél órára és úgy tűnik az elkövetkező időre. az a gondom igazából hogy nem csitul bennem a csalódás érzése még akkor sem ha látom megbánta a leírt dolgokat és átgondolta, azóta már másképpen cselekszik. értékelem az igyekezetét de mégsem vagyok boldog ha mellette vagyok és ettől megrémülök. mi lesz ha ez nem fog változni? nagyon megbántott és tudom van ilyen egy kapcsolatban meg még ilyenebbek is, de. ami igazán bánt, hogy egy olyan dolgon kaptunk össze ami számomra triviális de ami belőle megnyilvánult hát...nem biztató.

értem én hogy mindenki jön valahonnan és jó esetbe tart valahova és nehéz átformálni a belénk nevelt hozott mintákat, de. az ő szülei még maguktól is sajnáltak mindent nem hogy mástól. rettentő irigy emberek voltak. az apukája még nem is de az anyja egy rémálom. szóval nehéz pálya a mienk ebből a szempontból és én már unom, hogy állandóan el kell magyarázni, milyen is egy normális ember, hogyan kell(ene) viselkednie ha már tényleg annyira szeret, hogy úgy érzem nekünk csak a gyerekünk közös az életünk nem. és ami a legnagyobb baj, hogy nem hiszek már abban, hogy ő meg tud annyira változni, hogy tényleg megértse ezt és ha másképp is cselekszik akkor azt szívből teszi és nem kényszerből, mondván ezt így kell csinálni ahhoz, hogy békesség legyen és vacsora. amit látok, hogy nagyon különbözőek vagyunk és nagyon mások az igényeink. vagyis úgy mondanám, nekem vannak.

szóval fáj a lelkem és nem múlik a csalódottság érzése sem, pedig már elmúlt 2 nap. szombaton nem is szóltam hozzá és annyira fájt ez az egész, hogy még sírni sem tudtam pedig annyira fáradt is voltam, tényleg nem álltam a lábamon. megtudtam, hogy lehet külön aludni egy ágyon belül amit alkalmaztam is a második éjjel is. aztán reggel volt egy pár perc összebújás de nem éreztem semmit. mi lesz ha ez nem fog változni? ha már nem fogok tudni úgy ránézni, mint eddig?
részéről a gondolat, hogy elmenjen fel sem merül, pedig most is elmondtam neki, hogy szerintem költözzön el. ettől annyira megijed, hogy ha azt kérném szedegessen csillagokat megtenné. komolyan. de ez nem megoldás. a gyereket egész este fogta el sem engedte és tudom, hogy soha nem menne el már miatta sem annyira szereti. de mi lesz ha bennem nem változnak az érzések? ha nem tudom majd megbocsájtani? vagy az idő megoldja? meddig várjak? ha ránézek már nem annak látom, mint eddig és ez baj. nekem vagy neki még nem tudom, de semiképpen sem hat jótékonyan a kapcsolatunkra. egyik nap szóba jött a házasság. ha most erre gondolok megrettenek. ó csak azt ne, amíg ő tényleg így gondolkodik dolgokról, életről, pénzről, rólam.

hát nem tudom. most tényleg nem. egy ilyen tehetetlen düh van bennem. most visszaolvastam a pár sort ami reakcióként írt és nagyon elkeseredtem. olyan érzés, mintha kiderülne, hogy megcsalt volna pl. ami igaz is, mert az érzés ehhez társul: megcsalta a hozzá fűzött reményt, hogy ő nem olyan közben meg mégis. vagy csak nekem vannak elvárásaim? és ok, hogy időnként fel kell őt világosítani, hogy nem úgy mennek a dolgok azért mert...de ez olyan unalmas, hogy ami nekem természetes, az neki nem és még csak meg sem fordul a fejében. minden el kell neki mondani és magyarázni, hogy mit miért csinálunk, mi miért normális és miért működnek és hogyan úgy a dolgok, stb.
ez normális amúgy? vagy minden ffi ilyen? mindegyiknek a pénz körül jár az agya, mert ez az elsődleges?

mennyi idő kell hozzá hogy átformáld valakinek a tudatát? vagy nem is érdemes belekezdeni pl.?

elvonatkoztatás

itt van ez a király linda. tök szép meg értelmes, de valahogy amikor meglátom mindig eszembe jut, hogy ja, ő az aki nem tudta elénekelni egyik szilveszterkor a himnuszt. tök égő volt na.

vannak dolgok amiket soha nem felejtünk el. belénk ég az érzés. ilyen a tegnap éjjel tesco közepén a pelenka soron az az ölelés p.vel. miközben a közös babánk a hordozóba aludt. benne volt az elmúlt egy évünk és a következő 10. ilyenkor az ember megbocsájtja az asztal alatt és mostanában már a tv előtt lakó zoknikat, a fáradságból adódó mordulásokat és egyéb figyelmetlenségeket, stb. vannak jó döntések és rosszak, de szerintem csak jók. nagyon fontos, hogy csak akkor tudunk jó döntéseket hozni ha azt nem szívből tesszük..hiszen az néha megcsal. a tudat soha. amikor azt mondod, hogy ok...most már ez nem jó nekem mert nem okoz örömet és súrolja napról-napról a határaimat (ez most lehet akármi, nem csak párkapcsolat) akkor kell lépni.

nekem sokat segít, hogy soha nem haragból döntök. nem mondok semmit mikor nagyon fáj, inkább alszom rá egyet és akkor jobb. tisztábban látok és érzek, sok felesleges feszültségtől megkímélem magam és főleg a környezetemet. hagyom a dolgokat maguktól áramlani és amikor itt van az ideje akkor szóvá teszem pl. vagy elmondom, elmagyarázom stb. nem tudom melyik a jobb..mikor azonnal kimondod esetleg kiabálva vagy később nyugodt hangnembe, de a lényeg inkább az, hogy nem tartom már  magamba. mindig látom, hol kell fejlődnöm egy kapcsolaton belül, mindig van valami feladat, amihez természetesen p. is hozzájárul : DD

ma pl. nagyon boldog vagyok az új pöttyös egyrészes fürdőruhám miatt amit most sikerült zsákmányolnom a dechatlonban : )
de pl. nagyon szomorú is, mert nem kaptam jó híreket anyutól aki a szemészeten járt : (

mérleg

olyan kettős érzés, hogy annyira fáradt vagyok néha, hogy minden kiesik a kezemből, nekimegyek az ajtófélfának és fogalmam sincs, hogy 10 perccel ezelőtt mit is csináltam... :DD és akkor itt van ez a gyönyörűséges boldogságos kislány, aki annyi szeretettel tölti el a szívemet, hogy néha úgy érzem már nincs is hely semmi másnak benne, hogy a gyerek tényleg egyfajta életbeteljesítés meg ilyenek és igazából nem is lehet ezt megírni sem körbeírni, hogy na. de tényleg. amikor már kettőig nem látok és ordít, csak mosolygok mert még akkor is cuki és minden nap mutat már valami újat, igazi felüdülés : )) már mosolyog, kommunikál a szemével és gügyög. zabálnivaló! ahogy grimaszol, fintorog...tiszta szerelem : ) már évek óta erre (rá) vágytam és úgy érzem vele kiteljesedtem. mivel a karrieremet már megéltem nincs semmi hiányérzet bennem. úgy is mondhatnám be- és kiteljesedtem. tényleg átformálja az ember tudatát, hozzáállását az élethez.

pl. mondhatnám,hogy leszarok dolgokat, de nem. nagyon fájt, hogy a legjobb barátnőim(kettő a négyből) el sem jöttek meglátogatni sem a kórházba sem itthonra. nem is kerestek igazából, hogy mi van, talán 1x ha felhívtak. akkor látták a kislányomat, mikor volt egy közös csajos találkozás és oda elvittem magammal, különben lehet még a mai napig sem látták volna. nem is értem. úgy gondoltam ennél azért több van közöttünk a 15 év alatt. én ott voltam mikor születtek a gyerekek, sőt az egyikkel még terhességi tanácsadásra is jártam. nem értem mi ez a közöny vagy érdektelenség részükről, de nagyon bántó. főleg, hogy az első hetekben, hónapban még én exkuzáltam őket p. és anyám előtt, hogy azért nem tudnak jönni, mert szegényeknek mennyi munkájuk van, meg stb. de ahogy telt az idő csak annyit mondtam nekik, hogy ez van. ennyit érek nekik és az életem. igen, ezen a ponton erősen átértékelődtek bennem a kapcsolataim iránti elkötelezettségeim. igazából már nem is akartam elmenni arra a csajos találkozóra, mert nem volt kedvem. nekem ez a baba akkora öröm és persze nekik már lehet nem nagy szám, hogy született megint egy gyerek, mert nekik is van és már nagyok és az egyiknek nem is egy hanem kettő van, de mégis. nekem nincsenek soha nagy elvárásaim az emberekkel szemben, hiszen felesleges, csak magamnak okoznék csalódást. de azért talán 20 perc egy számomra nagy dolog örömében nagy kívánság? ez szerintem nem egy mindennapi dolog, hogy majd két hónap múlva megismételjük vagy ilyenek.
de igazából nagyon fura, hogy a szűk baráti körömből csak töredék ember jött el, pedig annyira várták a kislányt. állítólag.

tudom tudom, nem a ninccsel kell foglalkozni, hanem azzal ami van.
próbálkozom. erősen.

az előzőhöz

..közben rá kellett jönnöm, nem az életem szürke-hogy is lehetne az egy két hónapos babával?-hanem én lettem szürke. nem találom önmagamat az anyaság-munka-nő témakörben. nyilván minden részem felborult, akkora ilyenkor a változás az ember életében és tök jó lenne mindenhol megállni a helyedet, de hát nem lehet. engedni kell és nyilván nem az anyaságból mert abból nem lehet. nyilván nem a nő témakörében, hiszen együtt élek egy pasival hát akkor a munkából engedek. abból ami eddig az életem volt és tartóoszlopom. nagyon hiányzik és hát vannak beeső vendégek, de hiányzik. ettől kicsit magányos vagyok és unalmasnak érzem az életet, de igazából csak arról van szó, hogy amitől jól éreztem magam és valakinek, most nincs. azt mondják, nem kellene, hogy hiányozzon, de úgy tűnik nem tudok csak az anyaságban és fektetés után a nő témakörében kiteljesedni. hogy is tudnék? p. állandóan alszik amit értek de sokszor idegesít. kicsit nehezen boldogulok az anyaság témakörében is, mert nem szoptatom a babámat és akármennyire is szeretném nem megy. persze, nem hal éhen, kap tápot meg már más fincsiségeket is eszik, de maga az érzés, hogy nem tudom szoptatni nyomaszt. persze értem én, hogy túl van ez misztifikálva és mondogatom is magamnak, hogy ez nem akkora gáz, több millió gyerek felnő anyatej nélkül is, de igazából nekem fontos. a gyereket nem tudom, mert még nem tud még beszélni : DD

jó lenne edzésre járni, de hogy? kössem magamra a gyereket pl? mondjuk az egész nap egy edzés vele, kiadós aerobic :D most már legalább annyira megerősödött a hátam, hogy le tudok hajolni, de a terhesség hazavágta az ízületeimet a lábfejembe és térdembe, kezembe..nagyon szuper.
na szóval ilyenek foglalkoztatnak mostanában és persze mindig minden változik. nagyon jó volt tegnap este, hogy megint órákig beszélgettünk hajnalig, mint anno, mikor még elkezdtük a kapcsolatunkat. olyan jó volt, hogy megint összebújva suttogva- a baba miatt- nevetgéltünk nosztalgikusan : )

szürkébbnél és szürkébb..

vannak a hétköznapok és hétvégének nevezett hétköznapok. nekem valahogy egybefolyik ez a kettő. az ember szombaton is dolgozik általában olyan 5 magasságában ér haza és csak a vasárnap marad meg nekünk mint családi nap. nagyon kevés. igazán szükség lenne rá, mint férfi, mint apa, mint akármi. nagyon utálom, hogy a főnöke egy fiatal srác aki egyébként jó fej, csak ugye sikerorientált, habzsolja a pénzt és egy kicsit nagyon kapzsi. megértem. én is voltam anno vállalkozó és sok emberért feleltem. élveztem, de erről szólt az életem. mi már öregek vagyunk ehhez és p.nek semmi ambíciója nincs ilyenekhez, hogy majd ő megváltja a világot stb. nem ez a típus. tehát nem tudok szembemenni a főnökével akit ugye kicsit sem érdekel, hogy p.nek családja lett és milyen jó lenne, ha a szürke hétköznapokon nem fél 10kor járna haza, mert ugye nő a gyerek és félő, hogy lassan nem fogja megismerni az apját, mert igazából nem is látja...max napi 2 órát. picsa kevés mindenhez! és ugye itthon is lenne mit csinálni, hogy kérjem meg este 10kor akármire is? sehogy. így aztán amit tudok megcsinálok én napközben de ki a szarnak van kedve a létrán lavírozni két etetés között? meg ragasztgatni, meg szerelgetni meg stb. én amúgy sem vagyok ilyen fajta, bár mindent meg tudok csinálni csak nem szívesen. mert ugye hadd ne legyen már ez is az én dolgom, nem? maradjak meg nőnek, meg főzzek, meg neveljek gyereket meg vásároljak és vezessek háztartást mert ruhákat is hordunk és mindehhez tisztaság mániám is van ami mostanában már inkább tehet. sőt. szóval ebbe nekem nem fér bele, hogy fúrógéppel a kezembe balettozzak az ablak előtt.

szóval nem tudom. azt sem hogy mitől nem lesz szürke egy hétköznap, bár szinte minden nap megyek valahova a babával, de igazából hiányzik valami az életemből ami pl. nem a fúrógép. sokszor mennék, de fáradt vagyok, akkor inkább aludnék, de az meg sokszor unalmas, csak elveszi az időt. valamit csinálni már unalmas, mert mindig csinálok valamit.

na mind1. valamit akarok csak én sem tudom mit.

az őszinteség mocsara

hú hogy repül az idő. jó régen jártam erre. pedig kellett volna, lett volna mit megörökíteni csak hát ugye az idő..

mostanában azon gondolkodom, hogy érdemes-e dolgokon görcsölni, agyalni vagy hadakozni ellene/mellette, vagy csak engedjük el és kész. lesz ami lesz, hiszen nem minden rajtunk múlik. előttem egy kép, hogy a karácsonyfa mellett tündöklöm a fél éves gyerekkel a kezemben, mint egyedülálló anyuka. nincs uralmam sem hatalmam semmi felett, így érzem. egyre többször fordulok ki magamból ami rám egyáltalán nem jellemző. szeretném visszakapni a régi zen életemet. de ugye ez nem csak rajtam múlik. és persze, aztán minden értelmet nyer, amikor reggel összebújva ébredünk és még utánam nyúl, hogy maradj. de ebből egyre kevesebb és én nagyon fáradt vagyok harcolni egy olyan dologgal szemben, amit egyáltalán nem értek mert nem tudok vele azonosulni. teher alatt nő a pálma, de az enyémnek már reped a törzse és szó szerint az én derekam is fáj, mert nem tudok már befogadni olyat amit nem akarok, mert már átléptem a saját határaimat.

szóval nem tudni mit hoz a jövő, a lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt a saját céljainkat vagy az életünk értelmét és tisztogassuk a rugót ami hajtja ez a kereket. próbáljuk meg kicsit távol tartani magunkat a másiktól, ne olvadjunk bele az ő mibenlétébe és nézzük reálisan a körülöttünk lévő történéseket. akkor meg tudjuk húzni a határokat, mi az amit még be tudunk/akarunk fogadni és mi az amitől szabadulnánk. szó szerint mostanában elszaladok és ilyenkor a kocsiban kötök ki vagy éjjel 10kor a mekiben fagyizok, alszok a folyosón lévő padon vagy a fürdőszoba kövön, csak ne kelljen szembesülnöm a saját tehetetlenségemmel a bizonyos dologgal kapcsolatban.
ilyenkor felteszem a kérdést: jó ez nekem? biztosan? de ha mindig csak függetlenedni akarok, mert nem tudom nézni ahogy a párom nem tudja megoldani a lelki problémáit és belehajszolja magát felesleges figyelemelterelő dolgokba akkor mit tegyek? ha hátat fordítok neki az nem megoldás, az nem oldja meg a dolgokat...és ugye itt jönnek a vállalások. mennyi az én részem az ő életéből? semmi? akkor meg minek vagyunk együtt. a fele? akkor én hogyan rendelkezzek az ő fél életével, ha ő nem partner a problémák megoldásában? most már egy család vagyunk. közös gyerekünk van, mondhatnám, hogy ez nem jelent semmit, de hát azért de. most már a gyerek életére is gondolni kell. de észre fogom vajon venni, ha már nem az ő érdekeit szolgálom csak takarózni akarok a család fogalmával?

szóval ilyen dolgok foglalkoztatnak mostanában és egyáltalán nem okoz örömet a fenti gondolatmenet fejtegetése. egy egyszerű boldog életre vágyom, olyanra amilyen egyébként egyik családban sem létezik szerintem. most abban reménykedek, hogy ez csak egy mélypont ami ahogy jött úgy el is megy hamarosan, de legbelül érzem, ez csak gyenge vigasz.

jó jó

jövő héten jövök és mindent jól leírok : )

hát mit is lehet mondani ilyenkor?

most itt vidámkodi kellene ezerrel, de hát nincs miért. vagyis jó jó persze van, mert megtudtuk, hogy a babánk kislány és Panni lesz a neve, de közben mindig van valami árnyék fejünk felett.

p. apukája vastagbél rákos, aztán áttétes lett. borzasztó szilveszteren és egy közepesen érdekes(szar) karácsonyon vagyunk túl és pár napja már kórházban fekszik. vizesedik a nyirok áttét miatt. most hajtják belőle a folyadékot, de hát ugye ezt sem lehet a végtelenségig és ilyenkor jön a tüdőgyulladás a fekvéstől meg az embólia.
ma összeült valami konzílium hogy mi legyen vele, mert ugye már nem kemózhatják, eddig is minek tették rejtély. szóval nem tudni meddig  bírja, de napról-napra szarabbul van p. meg egyre többet sír. mikor bemegyünk hozzá minden nap, én csak ülök a folyosón, a szagok miatt nem tudok bejutni a szobába, de amíg bír kijön. mikor p. visszakíséri már sírva borul a nyakamba, hogy hát milyen rossz őt így látni és már nincs visszaút. az mondjuk jó, hogy nem tartja vissza az érzéseit és beszél is róla még ha szakaszokban is, de kommunikál.

az anyjáról időközben kiderült hogy demens és skizofrén, a papa halála után ő egy külön történet lesz...még eltartja magát, de hát ugye bizonytalan személyiség. van hogy ránk telefonál éjjel kettőkor meg négykor. az még nehezíti a dolgot, hogy p. nem szereti őt és így semmiféle empátiát nem tanúsít felé, kb. nulla megértés. valahogy nem jut el hozzá, hogy ő agybeteg és amiket tesz és mond nem tudatos, hiába haragszik rá, nem ér el hozzá. szóval fasza.

most írta p. hogy szombaton megy utoljára ide melózni, megunta a cseszegetést, gondolom most meg nincs olyan idegállapotba, hogy még ezzel is megbirkózzon, hogy számolgatják mennyit keresett az évek alatt külföldön pl. mindenki irígy rá és a legszarabb melókat csinálja napi 13-14 órában. megértem,  hogy most ezzel nem akar szembeszállni, posztot kiharcolni stb. hát majd lesz valami, mindig van. ha más nem, majd márciustól indul a bicaj bolt ahova visszavárják.

én még dolgozom, bírom, bár egyre lassabb vagyok. a testem totál bojler, de az 5 hónap alatt csak 5 kilót híztam aminek örülök. kezdek felborogatni dolgokat és beszorulok helyekre ami vicces de már uncsi, pedig még csak most kezdődik : )
mindenféle buzi vizsgálatokra kell járni amitől megőrülök ez az egész egészségügy borzalmas és lassú és teljesen értelmetlen. most lesz egy hónap szünet aztán terheléses cukorra kell menni amitől már most hányok.

anyám egy további kérdőjel számomra. de vele már végképp nincs erőm foglalkozni.
apámmal találkoztunk pár napja, áthívtak az új nőjével kacsa vacsorára. mondjuk ez legalább tud főzni, meg szimpi. apám kicsit fura volt, de hát nem vártam tőle sokat. ma volt a szülinapja, felhívtam de valami baja volt, így gyorsan leraktam. 

nagyon fáradt vagyok, már most alig alszom, pedig még nem is szültem : ) mondjuk ez a 4kor kelés sem segít sokat kb.

na mind1. majd lesznek jobb napok.