az őszinteség mocsara

hú hogy repül az idő. jó régen jártam erre. pedig kellett volna, lett volna mit megörökíteni csak hát ugye az idő..

mostanában azon gondolkodom, hogy érdemes-e dolgokon görcsölni, agyalni vagy hadakozni ellene/mellette, vagy csak engedjük el és kész. lesz ami lesz, hiszen nem minden rajtunk múlik. előttem egy kép, hogy a karácsonyfa mellett tündöklöm a fél éves gyerekkel a kezemben, mint egyedülálló anyuka. nincs uralmam sem hatalmam semmi felett, így érzem. egyre többször fordulok ki magamból ami rám egyáltalán nem jellemző. szeretném visszakapni a régi zen életemet. de ugye ez nem csak rajtam múlik. és persze, aztán minden értelmet nyer, amikor reggel összebújva ébredünk és még utánam nyúl, hogy maradj. de ebből egyre kevesebb és én nagyon fáradt vagyok harcolni egy olyan dologgal szemben, amit egyáltalán nem értek mert nem tudok vele azonosulni. teher alatt nő a pálma, de az enyémnek már reped a törzse és szó szerint az én derekam is fáj, mert nem tudok már befogadni olyat amit nem akarok, mert már átléptem a saját határaimat.

szóval nem tudni mit hoz a jövő, a lényeg, hogy mindig tartsuk szem előtt a saját céljainkat vagy az életünk értelmét és tisztogassuk a rugót ami hajtja ez a kereket. próbáljuk meg kicsit távol tartani magunkat a másiktól, ne olvadjunk bele az ő mibenlétébe és nézzük reálisan a körülöttünk lévő történéseket. akkor meg tudjuk húzni a határokat, mi az amit még be tudunk/akarunk fogadni és mi az amitől szabadulnánk. szó szerint mostanában elszaladok és ilyenkor a kocsiban kötök ki vagy éjjel 10kor a mekiben fagyizok, alszok a folyosón lévő padon vagy a fürdőszoba kövön, csak ne kelljen szembesülnöm a saját tehetetlenségemmel a bizonyos dologgal kapcsolatban.
ilyenkor felteszem a kérdést: jó ez nekem? biztosan? de ha mindig csak függetlenedni akarok, mert nem tudom nézni ahogy a párom nem tudja megoldani a lelki problémáit és belehajszolja magát felesleges figyelemelterelő dolgokba akkor mit tegyek? ha hátat fordítok neki az nem megoldás, az nem oldja meg a dolgokat...és ugye itt jönnek a vállalások. mennyi az én részem az ő életéből? semmi? akkor meg minek vagyunk együtt. a fele? akkor én hogyan rendelkezzek az ő fél életével, ha ő nem partner a problémák megoldásában? most már egy család vagyunk. közös gyerekünk van, mondhatnám, hogy ez nem jelent semmit, de hát azért de. most már a gyerek életére is gondolni kell. de észre fogom vajon venni, ha már nem az ő érdekeit szolgálom csak takarózni akarok a család fogalmával?

szóval ilyen dolgok foglalkoztatnak mostanában és egyáltalán nem okoz örömet a fenti gondolatmenet fejtegetése. egy egyszerű boldog életre vágyom, olyanra amilyen egyébként egyik családban sem létezik szerintem. most abban reménykedek, hogy ez csak egy mélypont ami ahogy jött úgy el is megy hamarosan, de legbelül érzem, ez csak gyenge vigasz.