hm

az a fura, hogy sokan csak akkor tesznek magukért, mikor már a késői határon mozognak. meghalok vagy sem?

itt van az ember. elhízott (150), stresszes élet, sok pénzt keres, másfél éve jutott hozzá egy gyermekhez örökbefogadás árán, nagyon boldog...is lehetne, de kiderült, hogy rákos. ez mindig két esélyes, szerintem mindig legyőzhető. most próbál erős lenni, meg lefogyott és persze életmódot váltott és mindent megtesz és hirtelen hisz és akar élni.

miért nem akart élni, amíg még egészséges volt? akkor miért nem számított ez? a feleség, a gyerek, a család és barátok?
akkor hiába kérték, hogy most már figyeljen magára, féltik mert szeretik és hiába. semmi nem hatott. csak evett és jól megmagyarázta. csak nem mozgott, mert azt minek, minden jó így. és amúgy is.

és most itt áll az élet küszöbén. tényleg idáig el kell jutni ahhoz, hogy értékeljük magunkat, az életet, a gyerekünket? tényleg ez kell hozzá, hogy már ne keressük a kifogásokat és végre tegyünk?

miért vagyunk ennyire ostobák, mi emberek? miért kell mindig egy tragédia, hogy értékeljünk és ne csak legyintgessünk és megmagyarázzuk mindenkinek mindent?

sajnálom ezt az embert, pedig nem is ismerem. egy barátomék küzdenek és remegnek érte, hogy ne haljon meg, mert a legjobb barátjuk és mi lesz velük nélküle? 30 éves barátság és..... és.

hm. mindig van választásunk, kérdés az, hogy élünk-e vele vagy sem.

ilyenkor ara gondolok, hogy lehet valaki ennyire önző, hogy amíg módja van egészségesen élni és boldog lenni a családjával, miért nem teszi?

mi van most? küzdelem és remény, hogy élhessen még, felnevelje a gyerekét és ott a felesége is...és.

és.