amúgy meg

csalódott vagyok és felháborodott. és minden nap az eset óta mérlegelem, hogy ezek elvárások-és tényleg-de ettől még háborító ami történt és nekem kinyílik a bicska zsebembe.
és azt is utálom, hogy nem tudok ebből kiszállni, vagy mindent veszítek vagy ez is marad, de ettől meg hánynom kell, szóval nem tudom mi legyen. de nem jó ez így és ez egy remek tükör volt és azt is utálom, hogy ugye mindenki csak bólogat és igen, még ha egy véleményen is vagyunk, akkor is el van sikálva, hogy hát ez ilyen, ez van, nem kell vele foglalkozni stb.
de. szerintem kell ezzel foglalkozni, ha valaki így viselkedik és stb. mert nem csak engem bántott, hanem többeket is, de lehet csak engem érdekel, hiszen már megszoktuk ezt.
nem. én nem akarom ezt többé szokni. nekem ez nem tetszik és nem akarok bólogatni.

igen és itt vannak a határok, hogy akkor elfogadás, szeretet meg a faszom.
ok.
és a másik oldal? rá nem vonatkoznak ilyen dolgok? csak rám, hogy mindig bólogassak és fogadjam el.
nem. igazából unom és utálom az ilyen helyzeteket.
ami történt abban a pár órában számomra elfogadhatatlan mind emberileg, állatilag meg akárhogy. nem akarok ezen csak úgy túllépni, ha meg azt mondom köszi, ebből többet nem kérek, akkor elveszítem azokat is akiket meg tényleg nagyon szeretek.
szóval nem tudom. még nem. de én nem fogok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni az fix. és nekem rossz nézni azokat az embereket is, akik velem együtt élnek át ilyen helyzeteket és tudom, ők sem felhőtlenül boldogok a történtek miatt, de valamiért ők mégsem foglalkoznak vele, max megjegyzik. összenézünk, hogy úristen meg tejóég meg stb. de én mégsem akarom ezt átélni többet.

ez van.
a megoldáson még gondolkozom.