a

legnehezebb legyőzni magunkat.

megléptem egy dolgot: megkértem az utolsó exemet, hogy többet ne hívjon és ne keressen. ez egy jó döntés amúgy, pontosan tudom, de még nagyon fáj.

önző módon kivételesen a saját érdekeimet tettem előtérbe, főleg a lelkemet.
nem asszisztálhatok egy olyan ember életéhez, aki a múltját próbálja visszaszerezni és a régi eszközöket veszi ehhez segítségül, mint pl. az italt.
ezt még nézni is rossz, hogy a szemem előtt teszi magát tönkre, mert valahol ő is sejti, hogy ez egy baromi nagy idiótaság amit akar, de le kell játszania.

hm, hát kívántam hozzá neki minden szépen és jót, de én ebből még kívülállóként sem kérek, köszönöm.

...és tudod mit mondott? rendben, köszöni szépen, ő is kíván nekem minden jót!
ennyi. 10 hónap után, ami gyakorlatilag róla szólt, ezt írta.

látod? csak utólag derült ki, hogy mennyit is értem neki. pont ennyit: semmit.
örül neki, hogy elszórakoztattam őt, de amúgy ő másra vágyik és csá.

szóval, jól gondold meg, hogy az az ember akivel most együtt vagy, mennyit ér neked és mennyit is érsz neki.