tudom, hogy ez így most teljesen normális, de ez a folyamatos szomorúság ami a szívemen ül, nagyon unalmas. ez egy olyan alap állapot amit úgy érzek, soha nem fog szűnni, de persze ez nem így van. máskor sem volt így.
mintha felettem lenne egy fekete felhő, aminek fülledt atmoszférája kísér és lenyom egész álló nap: a wc-n, a közértben, autóban, a szobában, mikor locsolom a paradicsom palántákat és úgy általában mindig mindenhol. nem mosolygok, csak úgy vagyok, az tölt fel egyedül, amikor dolgozom, amúgy olyan kellemesen vagyok befeszülve és már izomban is.....

talán annyi változott a magamon/magamban dolgozott évek alatt, hogy most hamarabb felismertem a problémát és a lecsendesedési idő nem fog megint 4 évig tartani...remélhetőleg csak max 4 hétig!

ma azt mondtam az egyik barátnőmnek hogy nekem nem pasira van szükségem, hanem társra. fura volt, ez így még soha nem mondtam ki.
meguntam az életemben való átjáróházat, azt hogy mindenki kiszolgálja magát és ezzel együtt engem is, majd intelligenciájának megfelelően továbbáll.
de kurvára unalmas már ez, komolyan.
pppppfffffffffffffffffffffffff

na mind1. majd lesz másképpen, de most még fáj. nagyon. azt gondolná az ember, ahogy múlik az idő, majd úgy nyugszik meg ő is, de én egyelőre a napok múlásával egyre dühösebb vagyok, leginkább magamra.