mindenki küzd valamiért. vagy valakiért. célokat tűzünk ki és gyötörjük a lehetetlent. néha lehetetlen. a hangsúly a célon van, az a lényeg.
azon gondolkodtam a mai utaztatás után, hogy meghalni milyen könnyű. mikor már ott vagy, nem is fáj és semmi, még jó is. csak megtörténik és kész. de a halálig vezető út, egy gyötrelem! egy állandó küzdés olyan dolgok miatt, ami egyébként is be fog következni és mindenki tudja, hogy elkerülhetetlen, mert ez a földi élet beteljesülése.
de. azért próbálkozunk megállítani az időt, egyszerre több dolgot csinálni, nehogy lemaradjunk valamiről, valakiről, mindent megteszünk, pedig tudjuk, hogy ez egy egyoldalú harc.
sokszor elgondolkodom, mi is annyira fontos az életben, hogy mondjuk szembemenjünk magunkkal, csak azért is bevállaljunk dolgokat és megerőszakoljuk önmagunkat, mert mi fasza gyerekek vagyunk ám.
mikor már ott a vége, annyira érzi az ember, hogy tök felesleges volt minden, mert ami igazán fontos, azzal nem foglalkozunk: hogy pl. egy olyan emberrel töltsük el az időnk/életünk nagy részét, akit szeretünk, hogy olyan dolgokkal foglalkozunk amik igazán érdekelnek, nem majd akkor, ha nyugdíjas leszek és időm, mint a tenger...hogy megvalósítsuk egy álmunkat, hogy álmodjunk.
nagyon nehéz mérlegelni, mert ha benne vagyunk egy körben onnan kitörni...pfff....
így csak rójuk a köröket egyre-másra és csak vágyakozunk. nagyon remélem, hogy sokaknak sikerül megvalósítani az áhított álmát, vágyát és sikerül kitörni a saját magának nagy nehezen összeeszkábált arany kalitkából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése